2. fejezet: John és Edward Blosbeville

Csak futottam és nem álltam meg. Fák, bokrok, tisztások suhantak el mellettem. Hegy, domb, szakadék nem akadály. Már régen magam mögött hagytam Mibletont. Hegycsúcsról a várost kémlelem a völgyben megbúvó kis tengerszemnek tűnő otthonom. Havas táj, közeledik a tél a hideg. Mennyit változott a vidék 280 év alatt. Itt születtem és itt élek, azóta is. Időnként el, eltűnök a hegyi lakomba, a gyönyörű faházba az erdő rejtekében. Gyakran kijárok, ide nézem a tájat, ahogy a hegyek között felbukkan a Nap és bevilágítja a völgyet. Sok emléket felidéz, még kisgyermek koromból. Nem vámpírnak születtem, hanem azzá lettem. Egyik részem lázad ellene a másik viszont, mintha csak erre vágyott volna. Szüleim lassan 300 éve halottak. 19 éves korom óta semmit sem változtam. Ugyan az az arc, mint olykor régen, de közben minden megváltozott. A táj, az élet, a lelkem és minden, csak kívülről vagyok ugyan az. Újra a gyönyörű tájra néztem, amikor ágreccsenést hallottam, majd a következő pillanatban kezeimet megragadta két hideg kéz és hátra szorította. Egy másik a fejemre húzott egy zsákot. Nem tudtam szabadulni bármennyire is próbálkoztam, túl erős volt a szorítás. Tarkón talált valami és elvesztettem az eszméletem.

Melegebb van, mint odakint. Egy széken ülök. Kezeim hátra vannak kötözve. Ha akarnám, egyetlen mozdulattal széttéphetném, de csak semmi meggondolatlanság. Először is miért raboltak el és kik, ezt ki kell derítenem.

-Remélem nem ölted meg. -mondta egy férfihang.

-Dehogy öltem meg. Azért nem ütöttem akkorát, de már fel is ébredt szerintem. -felelte egy másik.

Léptek közeledtek felém. Lehúzta fejemről a zsákot. Két férfi állt előttem, akik minden bizonnyal ikrek voltak, vagy legalábbis testvérek. Szőkés-barna haj, hófehér bőr, gyönyörű arc. A saját erdei házam nappalijában voltunk. Kezem még mindig megkötözve hagytam, lábam keresztbe tettem és érdeklődve mosolyogtam rájuk.

-Látod mondtam, hogy nem öltem meg.

-Mizujs fiúk? –kérdeztem.

-Nem fogsz így mosolyogni, ha már halott leszel. –mondta a fiatalabbiknak kinéző.

-Jaj azért ennyire ne haladjunk előre. –mondtam. –Előbb ismerkedjünk egy kicsit. A nevem Léna Mireta. 

-És titeket hogy hívnak?

-Mit érdekel az téged, ha úgyis megölünk? –kérdezte az idősebbik.

-Hát ha úgyis megöltök akkor, miért nem tudhatom? –kérdeztem vissza.

Erre már nem tudtak mit lépni.

-Edward Blosbeville. –válaszolta a fiatalabbik.

-John Blosbeville. –morogta az idősebb.

-Á ezek szerint testvérek vagytok, de megkockáztatom, hogy ikrek is.  –nem feleltek. - Ezt igennek, veszem. Hallgatás bele egyezés. -vontam meg a vállam. -Akkor hol is tartottunk… -játszottam a gondolkodót. –Ja igen meg akartatok ölni. Hát akkor hajrá, de szerintem gondoljátok át még egyszer.

Hát nem gondolkodtak. Egyenesen elindultak felém. Nem akartam bántani őket. Már csak egy lépés választott el minket. Egyetlen mozdulattal széttéptem a csuklómat szorító kötelet. Nyakon ragadtam és a padlóra löktem őket, talán egy kicsit erősen is, mivel a padló megrepedt. Most ők voltak szorult helyzetben, a nem várt támadástól.

-Én mondtam, hogy gondoljátok át még egyszer. –mondtam még mindig a padlónak szorítva őket.

Már nem akartak szabadulni. Elengedtem őket.

-Szerintem kezdjük, előröl az egészet. Kértek valamit inni? –kérdeztem.

Nem válaszoltak.

-Gyertek, ne féljetek tőlem, nem bántok senkit, csak ha szükséges. –mentem a konyhába.

A hűtőből vettem elő két zacskó vért a tartalékok közül és kitettem pohárba.

-Csak, mert nem venném a szívemre, ha éheznétek. –raktam le eléjük a poharakat.

Gyanakodva néztek rá.

-Nyugi nincsen megmérgezve. –tettem karba a kezem.

Megitták. Leültem velük szembe, majd vártam, hogy mondjanak valamit, de mivel ez nem történt meg, 

én törtem meg a csendet.

-Szóval mióta vagytok itt?

-Tegnap éjszaka érkeztünk. –mondta Edward.

-Te is vámpír vagy? –nézett rám kémlelően John.

-Igen. Itt nőttem fel Mibletonban és jelenleg is itt lakom, csak vagy a faluban, vagy itt.

-Miért ez a te házad? –kérdezte John.

-Természetesen.

-És mióta vagy vámpír? -fürkészte az arcom.

-280 éve. Márciusban leszek 300. És ti? –mosolyogtam.

-346 éve. Szeptemberben leszünk 367 évesek. –mondta Edward.

-Szép kor. És honnan jöttetek?

-Simbre town-ból. –felelt Edward.

-És látogatásotok oka? –próbáltam kérdezősködni, bár a hangulat még mindig elég feszült volt.

-Nem rád tartozik. –morogta John.

-Jó bocsi, hogy megtámadtalak titeket, de megérdemeltétek.

-Mi az, hogy megérdemeltük? –emelte fel a hangját.

-Hé idefigyelj drága lelkem! Itt egy valakinek van joga felháborodni és az én vagyok! Egy elraboltatok és 

fejbe vágtál valamivel, amitől elájultam. Kettő a házamban száltatok meg és három meg akartatok ölni, bár ez nem sikerült volna, mivel vámpír vagyok! Úgyhogy te csak nem legyél felháborodva! –keltem ki magamból. –Ja és mind ezek ellenére, még vendégül látlak titeket!

Enyhe hatásszünet.

-Igazad van, bocsánat, csak eléggé zaklatottak a napjaink. –motyogta John, bár egy csepp megbánás sem volt a hangjában.

-Nem haragszom. Itt maradhattok, ha szeretnétek.

-Kösz, de mennünk kell tovább. –mondta Edward.

-Hogy-hogy? –kezdett gyanússá válni a dolog.

-Ezek szerint te nem hallottad.

-Mit? –néztem rájuk kérdően.

-Emberi vagy állati vért iszol? –kérdezte Edward.

-Emberit, mi mást? –csodálkoztam.

-Akkor, neked is jobb lenne, ha velünk jönnél. –néztett rám.

-De miért?

-Gondolom hallottál már a Dekontil nemzedékről.

-Persze. –mondtam lenézően.

-Akkor azt is tudod, hogy ők az egyik legnemesebb család. Ezzel csak az a gond, hogy maguk mellé állítottak jó pár hasonló nemzedéket is. Céljuk az emberi vért fogyasztó vámpírok megölése.

-Ez most komoly? –csodálkoztam.

-Teljes mértékben.

-Akkor nem igazán más választásom, veletek megyek.

-Üdv a menekülők táborában. –mosolygott Edward.

-Ha muszáj… -morogta John.

-És mikor indulunk tovább? És hová? –kérdeztem.

-Majd, megtudod… -vetett oda nekem John.

Ezzel a válaszával, teljesen betelt a pohár és már nem tudtam tovább türtőztetni magam.

-Nekem elegem van belőled, te felfuvalkodott városi hólyag, hogy csavarnám ki a nyakad te te te ááááhhh… -csaptam az asztalra, minek következtében az megrepedt, majd kiviharzottam az ajtón.

-Hogy az ördög vinné el, legszívesebben addig fojtogatnám, amíg el nem lilul az a tökfeje. Meg különben is miért én jövök el az én házam és még neki áll feljebb, meg velem bunkózik, csak egyszer adjon rá okot és esküszöm, megölöm. –jártam fel alá és szórtam a szidalmakat.

Ökölbe szorítottam a kezem és belevágtam a hozzám legközelebb lévő fába, ami kettérepedt és kidőlt.

-John Blosbeville csak egyszer kell rá okot adnod és halott vagy. –néztem haragtól vörösre vált szemmel a ház felé.

-Léna-