Csak futottam és nem álltam meg. Fák, bokrok, tisztások
suhantak el mellettem. Hegy, domb, szakadék nem akadály. Már régen magam mögött
hagytam Mibletont. Hegycsúcsról a várost kémlelem a völgyben megbúvó kis
tengerszemnek tűnő otthonom. Havas táj, közeledik a tél a hideg. Mennyit
változott a vidék 280 év alatt. Itt születtem és itt élek, azóta is. Időnként
el, eltűnök a hegyi lakomba, a gyönyörű faházba az erdő rejtekében. Gyakran
kijárok, ide nézem a tájat, ahogy a hegyek között felbukkan a Nap és
bevilágítja a völgyet. Sok emléket felidéz, még kisgyermek koromból. Nem vámpírnak születtem, hanem azzá lettem. Egyik részem lázad ellene a másik viszont, mintha csak erre vágyott volna. Szüleim lassan 300 éve halottak. 19 éves korom óta semmit sem változtam. Ugyan az az arc, mint olykor régen, de közben minden megváltozott. A táj, az élet, a lelkem és minden, csak kívülről vagyok ugyan az. Újra a gyönyörű tájra néztem, amikor ágreccsenést
hallottam, majd a következő pillanatban kezeimet megragadta két hideg kéz és
hátra szorította. Egy másik a fejemre húzott egy zsákot. Nem tudtam szabadulni
bármennyire is próbálkoztam, túl erős volt a szorítás. Tarkón talált valami és elvesztettem az eszméletem.
Melegebb van, mint odakint. Egy széken ülök. Kezeim hátra
vannak kötözve. Ha akarnám, egyetlen mozdulattal széttéphetném, de csak semmi
meggondolatlanság. Először is miért raboltak el és kik, ezt ki kell derítenem.
-Remélem nem ölted meg. -mondta egy férfihang.
-Dehogy öltem meg. Azért nem ütöttem akkorát, de már fel is
ébredt szerintem. -felelte egy másik.
Léptek közeledtek felém. Lehúzta fejemről a zsákot. Két
férfi állt előttem, akik minden bizonnyal ikrek voltak, vagy legalábbis
testvérek. Szőkés-barna haj, hófehér bőr, gyönyörű arc. A saját
erdei házam nappalijában voltunk. Kezem még mindig megkötözve hagytam, lábam
keresztbe tettem és érdeklődve mosolyogtam rájuk.
-Látod mondtam, hogy nem öltem meg.
-Mizujs fiúk? –kérdeztem.
-Nem fogsz így mosolyogni, ha már halott leszel. –mondta a
fiatalabbiknak kinéző.
-Jaj azért ennyire ne haladjunk előre. –mondtam. –Előbb
ismerkedjünk egy kicsit. A nevem Léna Mireta.
-És titeket hogy hívnak?
-Mit érdekel az téged, ha úgyis megölünk? –kérdezte az
idősebbik.
-Hát ha úgyis megöltök akkor, miért nem tudhatom? –kérdeztem
vissza.
Erre már nem tudtak mit lépni.
-Edward Blosbeville. –válaszolta a fiatalabbik.
-John Blosbeville. –morogta az idősebb.
-Á ezek szerint testvérek vagytok, de megkockáztatom, hogy ikrek is. –nem
feleltek. - Ezt igennek, veszem. Hallgatás bele egyezés. -vontam meg a vállam. -Akkor hol is tartottunk… -játszottam a
gondolkodót. –Ja igen meg akartatok ölni. Hát akkor hajrá, de szerintem
gondoljátok át még egyszer.
Hát nem gondolkodtak. Egyenesen elindultak felém. Nem
akartam bántani őket. Már csak egy lépés választott el minket. Egyetlen
mozdulattal széttéptem a csuklómat szorító kötelet. Nyakon ragadtam és a
padlóra löktem őket, talán egy kicsit erősen is, mivel a padló megrepedt. Most ők
voltak szorult helyzetben, a nem várt támadástól.
-Én mondtam, hogy gondoljátok át még egyszer. –mondtam még
mindig a padlónak szorítva őket.
Már nem akartak szabadulni. Elengedtem őket.
-Szerintem kezdjük, előröl az egészet. Kértek valamit inni?
–kérdeztem.
Nem válaszoltak.
-Gyertek, ne féljetek tőlem, nem bántok senkit, csak ha
szükséges. –mentem a konyhába.
A hűtőből vettem elő két zacskó vért a tartalékok közül és
kitettem pohárba.
-Csak, mert nem venném a szívemre, ha éheznétek. –raktam le
eléjük a poharakat.
Gyanakodva néztek rá.
-Nyugi nincsen megmérgezve. –tettem karba a kezem.
Megitták. Leültem velük szembe, majd vártam, hogy mondjanak
valamit, de mivel ez nem történt meg,
én törtem meg a csendet.
-Szóval mióta vagytok itt?
-Tegnap éjszaka érkeztünk. –mondta Edward.
-Te is vámpír vagy? –nézett rám kémlelően John.
-Igen. Itt nőttem fel Mibletonban és jelenleg is itt lakom,
csak vagy a faluban, vagy itt.
-Miért ez a te házad? –kérdezte John.
-Természetesen.
-És mióta vagy vámpír? -fürkészte az arcom.
-280 éve. Márciusban leszek 300. És ti? –mosolyogtam.
-346 éve. Szeptemberben leszünk 367 évesek. –mondta Edward.
-Szép kor. És honnan jöttetek?
-Simbre town-ból. –felelt Edward.
-És látogatásotok oka? –próbáltam kérdezősködni, bár a
hangulat még mindig elég feszült volt.
-Nem rád tartozik. –morogta John.
-Jó bocsi, hogy megtámadtalak titeket, de megérdemeltétek.
-Mi az, hogy megérdemeltük? –emelte fel a hangját.
-Hé idefigyelj drága lelkem! Itt egy valakinek van joga
felháborodni és az én vagyok! Egy elraboltatok és
fejbe vágtál valamivel,
amitől elájultam. Kettő a házamban száltatok meg és három meg akartatok ölni,
bár ez nem sikerült volna, mivel vámpír vagyok! Úgyhogy te csak nem legyél
felháborodva! –keltem ki magamból. –Ja és mind ezek ellenére, még vendégül
látlak titeket!
Enyhe hatásszünet.
-Igazad van, bocsánat, csak eléggé zaklatottak a napjaink.
–motyogta John, bár egy csepp megbánás sem volt a hangjában.
-Nem haragszom. Itt maradhattok, ha szeretnétek.
-Kösz, de mennünk kell tovább. –mondta Edward.
-Hogy-hogy? –kezdett gyanússá válni a dolog.
-Ezek szerint te nem hallottad.
-Mit? –néztem rájuk kérdően.
-Emberi vagy állati vért iszol? –kérdezte Edward.
-Emberit, mi mást? –csodálkoztam.
-Akkor, neked is jobb lenne, ha velünk jönnél. –néztett rám.
-De miért?
-Gondolom hallottál már a Dekontil nemzedékről.
-Persze. –mondtam lenézően.
-Akkor azt is tudod, hogy ők az egyik legnemesebb család.
Ezzel csak az a gond, hogy maguk mellé állítottak jó pár hasonló nemzedéket is.
Céljuk az emberi vért fogyasztó vámpírok megölése.
-Ez most komoly? –csodálkoztam.
-Teljes mértékben.
-Akkor nem igazán más választásom, veletek megyek.
-Üdv a menekülők táborában. –mosolygott Edward.
-Ha muszáj… -morogta John.
-És mikor indulunk tovább? És hová? –kérdeztem.
-Majd, megtudod… -vetett oda nekem John.
Ezzel a válaszával, teljesen betelt a pohár és már nem tudtam tovább türtőztetni magam.
-Nekem elegem van belőled, te felfuvalkodott városi hólyag,
hogy csavarnám ki a nyakad te te te ááááhhh… -csaptam az asztalra, minek
következtében az megrepedt, majd kiviharzottam az ajtón.
-Hogy az ördög vinné el, legszívesebben addig fojtogatnám,
amíg el nem lilul az a tökfeje. Meg különben is miért én jövök el az én házam
és még neki áll feljebb, meg velem bunkózik, csak egyszer adjon rá okot és
esküszöm, megölöm. –jártam fel alá és szórtam a szidalmakat.
Ökölbe szorítottam a kezem és belevágtam a hozzám
legközelebb lévő fába, ami kettérepedt és kidőlt.
-John Blosbeville csak egyszer kell rá okot adnod és halott
vagy. –néztem haragtól vörösre vált szemmel a ház felé.
-Léna-