Sötétedéskor indultunk. Összepakoltam pár cuccot és az összes tartalék vért egy hátzsákba. Furcsa volt azt érezni, hogy, ahol eddig, majdnem 300 évig éltem, most itt kell hagynom és talán sosem jövök vagy jöhetek vissza. Nem vagyok érzelgős, sőt, de nehéz volt az "elszakadás". Mikor lement a nap az erdei házban találkoztunk.
-Végre, hogy készen vagy... -dörmögte John. -Remélem könnyes búcsút vettél a drága kis értéktelen dolgaidtól.
Elengedtem fülem mellett a megjegyzést.
-Akkor induljunk. -folytatta Edward. -Helion Mitrati dombra megyünk, ott még vannak ismerősök, akiket értesítenünk kell és talán ők is velünk tartanak. Léna nem tudom, mennyire ismered azt a vidéket? -kérdezte barátságosan.
-Tulajdonképen nem igazán... -válaszoltam kedvesen.
-Nem is vártam mást. -vágott közbe John.
-Semmi gond, majd akkor a közelünkben maradsz. -mondta Edward, de látszott rajta, hogy legszívesebben rászólt volna testvérére.
-Rendben. -mondtam belegyezően, bár eldöntöttem, hogy inkább Ed közelségét választom.
-Akkor induljunk. Sietnünk kell. -vette hátára a táskát.
Én is megigazítottam, majd egy nagy levegőt vettem és belevetettük magunkat a felkelő nap által festett ösvénybe. Ed ment elől, utána és és John tulajdon képen éppen, ahol kedve volt. Pár pillanat alatt magunk mögött hagytuk a drága is hegyek közt megbúvó városkát. Rengeteg falu és város mellett mentünk el. Bármennyire is bennem volt az érzés, hogy akár bármelyik pillanatban beleütközhetünk valamelyik Dekontilokat követő nemzedék tagjaiba, mégiscsak élveztem, hogy láthatok egy kis darabot a világból.
Kisebb nagyobb szüneteket tartottunk. Estére oda is értünk a Helion Mitrat dombra, ami egy nagyobbacska város volt. Azonban elég furcsa város. Egy dombra épült az egész, aminek a csúcsán, a gyönyörű kastély terpeszkedett. Hófehér, sötétkék, szinte más fekete ablakokkal. Ezer torony, mint valami mese kastély. A város többi háza apró, szinte kis borsószemeknek tűntek a palota körül.
A lakók, mind, olyan furcsán viselkedtek, mintha alva járnának, mégis ébren voltak. Érdeklődve figyeltem őket, néhol, még meg is álltam és csak néztem mit csinálnak. Lassan álmatagon mozogtak, mintha most ébredtek volna fel. Tekintetükben nem látszódott se érzelem, se kifejezés.
Felsétáltunk a kastélyba. Bekopogtunk a hatalmas kapun, hamarosan ajtót is nyitottak. Egy hasonlóan álmatag ember. Megkérdezte kihez jöttünk. Edward válaszolt. Alice és George Helion neveket mondta. Majdnem hogy csak tátott szájjal mentem végig a szebbnél szebb, pompásabbnál, pompásabb termeken. Arany és ezüst fali díszek, rengetek gyönyörű festmény, néhol kisebb, máshol nagyobb kapott helyet a szoba falán. A virágok sem maradhattak el. Minden egyes helyiségben óriási virágcsokor, ami csak úgy ontotta magából a csodálatos és mámorító illatot.
Alice és George nagyon kedvesen fogadtak minket. Azonnal kaptunk szobát és vacsorára invitáltak minket, hogy majd ott beszéljük meg érkezésünk okát. A szobám egyszerűen gyönyörű volt. Az egyik torony.
Lezuhanyoztam. A hajamat szárogatva léptem ki a fürdőből, mikor megláttam, hogy idő közben valaki egy gyönyörű fekete és sötétkék csipkés estélyit hozott be, olyan volt, mint amiket még az 1800-as években hordtam. A kedvenc éveim. A ruha mellett egy kártya volt és rajta "Vacsorához" felirat. Megszárítottam
hajam, majd belebújtam a szép, hosszú, enyhén fodros, mell részen kirakott pánt nélküli ruhába.
Lesétáltam a már korábban megmutatott ebédlőnek nevezett helységbe, ami tulajdon képen akkora, vagy talán még nagyobb is volt, mint otthon Mibletonban a teljes házam alapterülete.
A hosszú asztal, mostanra meg lett terítve. Hófehér tányérok, ezüst étkészlet és kristály poharak. Olyan régen volt már, mikor én is ilyen helyen laktam és töltöttem minden napjaimat, szinte már nem is emlékszem mikor volt. Lassan megérkeztek a többiek is. Egy ideig gondolkoztam, azon, mit is fogunk enni, hiszen vámpírok vagyunk, de aztán fény derült a titokra. Finomabbnál is finomabb ételeket hoztak.(Ha leírnám talán rögtön abba is hagynád az olvasást, mert fel kéne keresned a mosdót.) Miután a desszert is elfogyott, George, Edward és John elkezdték megtárgyalni a jelen helyzetet. Alice sétálni invitált, amit szívesen el is fogadtam.
Először a teraszra mentünk, majd a kertbe. Csak a csillagok és a hold világított.
-Honnan jöttél, kedvesem? -kérdezte.
-Mibleton. -válaszoltam. -Itt miért viselkednek ennyire furcsán az emberek?
-Az egész város meg van igézve, így nem törnek ki zavargások és nem is tűnik fel, hogy vámpírok lakta a terület. Mennyi idős vagy?
-Márciusban leszek 300. Hogy érted, hogy meg "vannak igézve"?
-Szegény gyermek, ilyen fiatalom erre a sorsra jutni. Nem lehettél több 20-nál, mikor megtörtént. -mondta sajnálkozva. -Igézés a képességem. Akire akarom, rá tudom kényszeríteni akaratom, anélkül, hogy ő tudna róla.
-19 voltam. -nyúltam akaratlanul nyakamhoz, ahol még mindig érezhető volt a két fog nyoma. -Érdekes. Másnak is vannak képességei vagy csak neked?
-Szegény gyerek. Persze, hogy másnak is vannak. Bár nem mindenkinek és van, hogy átváltozásod után rögtön megjelenik, de van, hogy éveken, akár év századokon keresztül nincsen valakinek, de valamilyen erős hatás folytán megjelenik neki. Itt van George. Lassan betölti a 900-at, de csak 500 évesen derült ki, hogy van képessége. Gondolat olvasó és érzékeli mások képességeit, még ha a másik fél nem is tud róla, hogy van neki.
Egy pillanatra elmosolyodtam, majd ugyan úgy sétáltunk tovább.
-Most azon gondolkodsz, vajon neked és társaidnak vannak-e képességeitek és ha igen, akkor mi. -nézett rám.
-Igen. Bele látsz a fejembe?
-Nem. -nevetett. -Az arcod jobban beszél, mint te azt gondolnád. -kis szünetet tartott. -George szerint lakozik benned képesség, de olyan hatás kell hozzá, hogy kitörjön, amire nem is gondolnál.
-Jó tudni. -mondtam.
-Ennek is örülni kell, hogy lakozik benned valami. Van akinek halvány esélye sincsen ilyesmire. -tette kezét vállamra.
Egy ideig megint csendben sétáltunk egymás mellett.
-Gyere menjünk vissza, kezd késő lenni és holnap indulunk tovább. Pihenni is kell valamit.
Már a teraszon voltunk, amikor eszembe jutott még valami.
-Edwardnek és Johnnak is van képessége? -kérdeztem.
Sóhajtott, majd válaszolt.
-Igen van, de, hogy milyen, azt nem mondhatom meg. A vámpírok nem igazán szeretik, ha kikotyogják a kis titkaikat. -mosolygott.
-Értem. -gondolkodtam el. -És ezt a képességet, másra is ki lehet vetíteni, mint te a városiakra, csak, hogy a hozzánk hasonlóakra is ki lehet?
-Valaki ki tudja, de elég sokáig kell gyakorolni. Viszont nem mindent lehet, csak párat. Én is ki tudnám, de nincsen szükségem arra, hogy megigézzem bármelyikőtöket is. -mondta.
Bementünk az előcsarnokba. Elköszöntünk egymástól, megköszöntem a ruhát és a beszélgetést, majd elindultam a torony szobába, amit kaptam.
Gondolataimba merülve mentem felfelé és csak akkor zökkentem ki, mikor John egy az egyben nekem jött szemből.
-Nem tudsz figyelni? -háborodtam fel.
-Te jöttél nekem. -mondta. -Meg különben is, mit foglalkozol vele?
-Azt foglalkozom vele, hogy egy tuskó vagy. -néztem rá dühösen.
-Ne legyél már ilyen banya. -dőlt neki az ajtófélfának.
-Banya az anyád kínja. -vágtam a képbe.
-Ha te mondod, de tisztán látszik, hogy nem azt mondod és mutatod, amit a szíved súg. -mosolygott ravaszul és forgatta ujján a szobája kulcsát.
-Na ne nevettess. -vágtam mosolyba magam. -Hogy én, beléd? -mutattam magamra és rá. -Te hülye vagy.
Ott hagytam és mentem volna vissza a szobámba, de elkapta csuklómat és magához rántott. Szemembe nézett. Kellemes érzés futott rajtam végig, mintha mámoros álomban lennék, de mégsem, hiszen ébren vagyok. Csak bámultam rá, mintha sohasem akarnék többé másfelé nézni. Minden negatív érzés szétoszlott bennem, nyomtalan, mintha ott sem lett volna. Megcsókolt. Ajkai finoman simogattak. Csodálatos érzés. Fogaim közt lassan utat tört nyelvének. Nem akartam szabadulni, vagy ellenállni, csak élvezni. Méz ízt éreztem. Édes, mámorítóan édes. Elvált tőlem, majd pár pillanatig ismét, csak néztem rá és ráeszméltem mi történt. Pofon csaptam.
-Ha akarod, akkor így is játszhatunk. -mondtam, majd lépteimet megnyújtva egyenes szobámba mentem és bevágtam magam után az ajtót, a kelleténél talán egy kicsit erősebben, de mázli, hogy vámpír lakásban erősebbek az ajtók, mint egy átlagosban.
-Léna-
